Kamala Harris egyértelmű veresége a legutóbbi amerikai elnökválasztáson sokadszorra mutatja, hogy a demokrata jelöltéhez hasonló langyos, mérsékelt és kitérő javaslatok biztos út a megsemmisítő választási vereséghez, ha egy társadalomban általános feszültségek uralkodnak.
A gazdasági vagy politikai természetű csalódások, az uralkodó osztály által perverz módon táplált félelmek vagy a megbélyegzett társadalmi csoportok – az USA esetében a latin-amerikai származású bevándorlók – iránti gyűlölet okozta társadalmi elégedetlenség arra készteti a polgárokat, hogy azok felé forduljanak, akik a legjobban képesek kezelni dühüket és frusztrációjukat. Trump pedig emberek millióinak szemében úgy tűnt fel, mint aki kész véget vetni ennek az állapotnak.
Következtetés: amikor a társadalmi viszonyokat a mértéktelenség jellemzi, a mértékletesség bűnné válik. És a demokrata jelölt elkövette ezt.
Harris minden bizonnyal hátrányban volt. Nagyon későn szállt be a kampányba, Joe Biden elnökjelöltségének váratlan összeomlása miatt, a Donald Trumppal folytatott katasztrofális vita után. Ráadásul az alelnöki megbízatása negatív ízű volt, ami alig vagy egyáltalán nem járult hozzá ahhoz, hogy elnökként olyan képet alakítson ki magáról, amely vonzó a közvélemény szemében.
És egy olyan társadalom, amelyet az ultrajobboldal kitartó katasztrófa-prédikációi bombáznak, amelynek legrosszabb törzsi ösztöneit Trump és szóvivőinek „nemkívánatos idegenek inváziójáról” beszélő őrült összeesküvés-történetei táplálják, aligha támogathat valakit, akit az amerikai alelnöki státuszát tekintve részben felelősnek tartanak egy ilyen szerencsétlen helyzetért.
A demokraták és támogatóik az akadémiai intézményrendszerben és a korrupt média ökoszisztémájában biztosak voltak abban, hogy mivel a „makroszámok” pozitívak, az emberek a demokrata vezetés folytonosságának megerősítésével jutalmazzák majd uralkodóikat.
De mint azt mi Argentínában nagyon jól tudjuk, annak, hogy bizonyos „makroszámok” nagyon kedvezőnek tűnnek, kevés vagy semmi köze sincs a társadalom konkrét életkörülményeihez.
Ez különösen igaz az Egyesült Államokra, a fejlett kapitalista államok közül a legrosszabb jövedelemeloszlású országra, amelyet az egyenlőtlenségek folyamatos növekedése jellemez.
Például az a vezérigazgató, aki 1965-ben hússzor annyit keresett, mint a cégében dolgozó átlagmunkás, 2018-ban 278-szorosára növelte a jövedelmét, és ez a szám a világjárvány után tovább nőtt.
A középosztálybeli háztartások, amelyek 1970-ben a nemzeti jövedelem 62 százalékát tették ki, 2018-ban már csak 43 százalékát. Ezeket a számokat látva Bernie Sanders, Vermont újraválasztott szenátora azt mondta, hogy a vereség nem meglepő, mert a Demokrata Párt cserbenhagyta a munkásosztályt, a munkásosztály pedig elhagyta ezt a pártot, és nagyrészt Trump támogatóihoz pártolt át.
A demokraták öngyilkos jobbra tolódása kedvezett a milliárdos földcsuszamlásszerű győzelmének. Több kulcsfontosságú kérdésben nagyon nehéz volt különbséget tenni közte és ellenfele között. Harris és a New York-i mágnás abban versengett, hogy ki támogatja a leghatározottabban az Izrael által Gázában, Libanonban és Szíriában elkövetett népirtást. Harris még Trumpnál is harciasabb volt, amikor az ukrajnai helyzetről volt szó. Kínát mindketten az USA ellenségének tekintik. A bevándorlással kapcsolatos nézetkülönbségeik árnyaltak voltak, és egyikük sem tett a legcsekélyebb utalást a vagyon utóbbi években tapasztalt fenomenális koncentrációjára, nemhogy adóreformot javasolt volna ennek enyhítésére.
A két jelölt közötti különbségek egy olyan érzékeny kérdésben, mint az abortusz – mondjuk úgy, hogy érzékeny, a női választók egy része számára, nem minden: míg Harris nagyon magabiztosnak tűnt, Trump nagyszerű demagóg képességeit mutatta be, hogy minden kérdést elkerüljön a témában.
Összefoglalva: Trump szinte korlátlan hatalommal lép be a Fehér Házba. Megnyeri az elnökséget az elektori kollégiumban, ahol 295 szavazatot kapott Harris 226 szavazatával szemben. A szavazáson valamivel több mint 72 millió szavazatot kapott, az összes szavazat 50,9 százalékát (és majdnem ötmillióval többet, mint ellenfele). Emellett többsége van a szenátusban, szűk többsége a képviselőházban és a kilenc szavazatból hat a legfelsőbb bíróságon, amely máris munkához látott, hogy elutasítsa a megválasztott elnök ellen folyamatban lévő 34 ügyet.
Mit jelent ez az eredmény a latin-amerikai országok számára?
Elvileg feltételezhető lett volna, hogy Harris Barack Obama nyomdokaiba lép, és párbeszédorientáltabb és tiszteletteljesebb hozzáállást tanúsít majd a régió országaival szemben. Obama eddigi eredményei azonban ambivalensek: a diplomáciai kapcsolatok újrafelvétele Kubával, de a hírhedt végrehajtási rendelet is, amely Venezuelát „szokatlan és rendkívüli fenyegetésnek” nyilvánította az USA nemzetbiztonságára nézve.
Trump nem titkolta, hogy megveti a régió országait, sértegeti őket, ahogyan azt a választási kampányban még egyértelműbben tette, és úgy fejezte be hivatali idejét, hogy egyetlen régióbeli országot sem látogatott meg. Argentínába a G20-ak 2018-as találkozójára utazott, Puerto Ricóba pedig 2017-ben, amikor a Maria hurrikán tombolt.
Nem sokkal a hivatali ideje vége előtt elrendelte, hogy Kubát vegyék fel a terrorizmust támogató országok listájára, ami gazdasági és pénzügyi szempontból hatalmas csapást jelentett.
Panaszkodott a demokraták (szavai szerint) ostobaságára is, mert amikor éppen a venezuelai olajat akarta lefoglalni, hagyták, hogy kicsússzon a kezükből, és – mint mondta – „most Maduróval kell megfizettetnünk”!
Más szóval, sem Trumptól, sem Harristől nem várható semmi jó, részben azért, mert a Latin-Amerikával és a Karib-térséggel kapcsolatos politikát a „mély állam” és nagyon kis mértékben a hivatalban lévő elnökök határozzák meg.
Washington számára a mi Amerikánk az USA számára kizárólagos és elsődleges hozzáférést biztosító régió, ahonnan minden eszközzel ki kell űzni a rosszindulatú külföldieket – Laura Richardson fogalmazott így -, mint Oroszország, Kína és Irán. Azt azonban nagyon valószínűtlennek tartom, hogy Trump úgy dönt, hogy előveszi a „katonai kártyát” Kuba vagy Venezuela ellen, mert egy ilyen intézkedés megismételné az Afganisztánban vagy Vietnamban elszenvedett fiaskót. Emellett nagyon komoly hatással lenne az egész nemzetközi rendszerre, mivel közvetve Kínát és kisebb mértékben Oroszországot és Iránt is érintené.
Minden valószínűség szerint Trump tovább szigorítja a Kuba elleni blokádot és kiterjeszti a Venezuelával szembeni egyoldalú kényszerintézkedéseket, amelyek mindkettő a nemzetközi jog nyílt megsértését jelenti. Ezért ma meg kell erősíteni a szolidaritást ezekkel az országokkal, amelyek a Gran Caribe geopolitikai szférájában a birodalmi ambíciók kedvenc célpontjai. Ezért érthetetlen Brazília vétója Venezuela Brics-csatlakozása ellen, ahogyan Mexikó alapvető támogatása a kubai forradalomnak is dicséretes.
Írta: Atilio Boron
Forrás: cubadebate